Üzlet és műhely
Budapest XVIII. Üllői út 678.
Nyitvatartás: H-P: 9-17, Sz: 9-13
Igény esetén más időpontban is!

+36-70 330 3975
szaboilona@szaboilona.com

Afrika – Negyedik rész

január 28, 2018 Szabó Ilona Blog 4 comments

Reggel felriadok, azonnal megfordulok az ágyban, keresem Viktort, de ő még mindig sehol. Bár nem vagyok aggódós típus, ezért is utálom, hogyha miattam aggódnak szeretteim, ha csak néhány órára eltűnök a világból. De azt hiszem, most valóban van miért nyugtalankodni, hiszen 12 órával ezelőtt láttam őt legutóbb. Mi történhetett? Kezdek félni a legrosszabbtól.  Mi van, ha tényleg baja esett? Úgy, ahogyan gondoltam, úszás közben megfulladt. Mostmár biztos vagyok benne, hogy megfulladt. Mivel a feltételezésem az, hogy levetkőzött, csobbant a vízben, és akkor történhetett  a baj, ezért úgy döntök, hogy elfutok 1,5 órányi távolságra, ebbe már bele kell, hogy essen, az a szakasz, ahol találkoztunk, még akkor is, ha ő tovább is futott, és ha valahol ott találom a parton a ruháit, akkor beigazolódik, hogy éjjel meghalt. Nyilván eszembe jutott az is, hogy csupán csak eltévedt, és nem találta meg a kiskunyhónkhoz vezető feljárót, de már 2 órája világos van, kvázi, ha az egész kisvárost bejárta az éj elmúltával, már akkor is régen itthon kéne lennie. Itt nagy a baj – mostmár tudom. Veszem a cipőm, hogy megkeressem a ruháit. Közben azon gondolkodom, hogyha megtalálom a holmiját, akkor először szólok a rendőrségnek, aztán felhívom az anyukáját. És mit mondok majd neki? Elnézést a zavarásért, a fiának csobbanni támadt kedve az éj kellős közepén és közben belefulladt az óceánba??? Ez egy cseppet sem vicces. Egyre idegesebb vagyok. 12 óra lelt el azóta. Nem hiszem el, hogy ez történt. Miért éppen velünk? Miért Ő? És miért én?

Már éppen indulnék, amikor Viktor hirtelen betoppan az ajtón.

–  Istenem, hát mégsem haltál meg? – ugrom örömömben a nyakába.

–  Meg kellett volna?

–  Mi a fene történt veled? Már azt hittem, kinyúltál valahol, megöltek, belefulladtál a vízbe, mert görcsöt kaptál… – alig kapok levegőt.

–  Eltévedtem, nem láttam a sötétben és találtam egy rozoga csónakot, abban aludtam – mondja ezt a legnagyobb nyugodtsággal és széles mosollyal az arcán, miközben engem az ideg darabokra ver szét.

 

Kaland az kaland, amibe Viktor belehúzott ezen az éjszakán. Mondta, hogy nagyon fázott és őrült szomjas volt, és persze látta a kicsi házak fényeit, de nem tudta, melyik a mi feljárónk, és próbálkozni nem akart. Most azért kapaszkodjunk meg: Viktor abban a roncsban aludt, ami a kicsi házunk előtt volt! Azaz ha csak egyet próbálkozott volna, máris hazaért volna. De nyilván, minek rizikóztatni, hiszen így kaland a kaland.

Ha már a futócipő a lábamon, némi feszültség levezetés gyanánt ismét elmegyek futni. Hú, mennyivel más most az óceán. Csillogó kék. A nap sugarai játszanak rajta és ma sem keskenyebb, éppen a végtelenségben van a vége. A part viszont más arcát mutatja: benépesedett. De nem színes napágyon szunnyadó és napozó turistákkal, hanem megszámolhatatlan létszámú tehéncsordával. Bámul, mint borjú az óceánra – itt valahogyan így hangozhat a mondás, mert ezek a kérődzők csak állnak, néznek ki a fejükből, és még csak odébb sem mennek, ahogyan közeledek feléjük. Parádésan szlalomozok közöttük, az egyik úgy oldalba csap a himbálódzó farkával, esküszöm, nem esett jól. Oh, és nem hazudtolják meg magukat, miszerint nem esik messze az állat a gazdájától. Ezek állnak vagy fekszenek, nem csinálnak semmit, csak néznek és várnak. Legalább a mi teheneink menekülnek, ha közeledünk feléjük. Ezek nem félnek, nem. Egy centivel sem mennek odébb. Menjek én, ha nem férek el.

 

 

Kicsivel távolabb már aktívabban zajlik az élet. Nagy testű madarak halakat rabolnak, és egyesek zsákmányukat a parton fogyasszák el. Nyilván, ők már odébb reppennek, ahogyan közeledek, valószínűleg, ők már féltik, amijük van. De nem csak állatokkal népes a part, szép számban futnak itt a helyi srácok, akik nem is akárhogyan futnak. Természetesen mindegyikük tökéletes testalkattal rendelkezik. Magasak, széles váll, keskeny csípő, formás fenék, izmos lábak – így mustrálom tetőtől talpig őket – és mindenki mezítláb szalad, és nagyon gyorsan. Köztudott, hogy a színes bőrűek – főleg a Nyugat-Afrikaiak – jobb futók, mint a fehér emberek. Nyilván, mert forró a homok a talpuk alatt. Mezítláb én sem időznék túl sokat itt. Valószínűleg az ok a különböző genetikában rejlik: amíg a fehér ember jó esetben is maximum a busz után fut, addig ők az oroszlán elöl menekülnek a szavannában. Nagyon jókat szórakozom magamban kimeríthetetlen képzelgéseimnek köszönhetően, de valóban a genetika a megoldás kulcsa: a  tömegközpontjuk magasabban van, kisebb a mellkasüregük, más a vörös és a fehér izomrostok aránya és millió egy különbség ad okot arra, hogy sokan igen jó futókká váljanak. Az egyik srác elsuhan mellettem, majd megáll, visszanéz és megvár.

 

–  Egyedül futsz?

–  Nem, mostmár veled – mosolygok rá, és valóban futunk együtt tovább.

–  Hogy hívnak?

–  Ilona – nyilván megpróbálja mindjárt kiejteni,és én akkor nagyot fogok nevetni az akcentusán.

–  Honnan származol?

 

Őszintén bevallom, egyszer úgy meglepődnék, ha külföldi tartózkodásom során egy helyi ember első két kérdés nem a „What’s yourname? Whereareyoufrom?” lenne, hanem valami olyan, ami valóban érdekelheti őket, vagy legalább hasznos lehet számukra. Mennyivel okosabbak és leleményesebbek a gyerekek az utcán, akik csak azt kérdezik: Van pénzed? Csokid? Pénzed? Érdekli is őket, honnan jöttél, adjál inkább csokit!

Mindazonáltal valószínűleg úgysem lesz fogalma, hogy mi az a Magyarország – gondolom magamban.

 

–  Magyarországról.

–  Budapestről? Ott tanultam az egyetemen.

 

Én meg éppen most vágom magam hanyatt. Ennyit az előítéletekről. Azért megjegyzem, közel 80 hónapig tartó afrikai utunk során ő volt az első és az utolsó is, aki hallott Magyarországról. Nagyon meglepődöm. Milyen esélye van annak, hogy egy magyar lány fut Szenegálban a tengerparton és megismerkedik egy fekete sráccal, aki az ELTÉ-n tanult?

 

–  Mit csináltál Budapesten?

–  Fél évig az Eötvös egyetemen – ő így hívta – tanultam, aztán apám beteg lett, és haza kellett költöznöm.

 

Elmeséli, hogy végül Dakarban szerzett diplomát, és történelem tanárként dolgozik egy középiskolában, és most amolyan továbbképzés félén van itt néhány kollégájával 2 hétig, de sajnos holnap már mennek vissza, véget ér a tengerparti szabadság.

 

–  Lenne kedved eljönni este a búcsúvacsorára?

–  Persze, miért is ne?

–  Eljöhet velem a barátom is?

–  Naná. Nem randira hívtalak, hanem buliba. Sütünk finom szenegáli ételt, táncolunk, beszélgetünk, jó lesz, meglátod.

 

Elmondja, hová kell mennünk, én igyekszem memorizálni, mert tényleg van kedvem elmenni.

–  Oké, akkor este! – és könnyed mozdulattal továbbfut, én pedig iziben fordulok 180 fokot, mert éppen ideje visszamennem. Egyre melegebb is lesz, és szeretném Viktornak elújságolni a jó hírt, miszerint helyi vacsora meghívást kaptunk.

 

Viktor napozik a tengerparton a tehenek között.  Majd bepisilek a nevetéstől. A szőke fehér  srác fekszik a homokos tengerparton kék-fehér csíkos fürdőlepedőjén, arca félig letakarva az árnyékot nyújtó baseball sapkával, és körülötte úgy nagyjából 20-25 tehén henyél, megközelítőleg ugyanennyi pedig áll és bámul. Igazuk van a kérődzőknek, ezt én is rendesen megbámulom.

Csobbanok egyet, majd én is kifekszem a marhák közé.

 

– Te, ezek tehenek egy kicsit büdösek, nem?

– Ne foglalkozz vele, hamar meg lehet szokni.

 

 

Csend van. A város zajából némi foszlány szűrődik le a partra, de ezt leszámítva csupán a tenger zúgása az egyetlen, ami néha-néha megtöri a csendet. És a tehenek fingása. Ami csak a kezdet, a hangokat termék is követi. Nagy természetbarát vagyok, de fingó-szaró tehenek között pihenni a tengerparton mégiscsak eléggé sajátos. Úgy döntünk, inkább bemegyünk és kicsit lófrálunk a városban. Ahogyan haladunk a pálmaligeten át, a tömérdek termés megállásra késztet. Mennyi kókusz! Gondolataimat rögtön továbbszövöm, mi lenne, ha valahogyan felmásznánk egyért. Először csak megpróbáljuk kövekkel dobálni őket, hátha leesik egy, de nem alma ez, hogy csak úgy pottyannak lefelé. Más terv kell. Felmászom Viktor nyakába egy bottal a kezemben, úgy próbálnék leverni egyet. Sajnos még így sem vagyunk elég magasak, így sem megy. Hm…marad a mászás. De pálmatörzsön nem éppen egyszerű. Legalábbis nekünk nem. Viszont a helyi raszta srácnak, aki először halálra röhögi magát rajtunk, majd segítségünkre kel, nagyjából 1 percre sincs szüksége, és feljut a diókhoz. Bámulatos, amilyen ügyességgel mászik, mintha onnan jött volna le születése után. Ahogyan kapaszkodik a két lábával, húzza magát karjaival, és azzal az összehangolt dinamizmussal, amivel pillanatról pillanatra jut egyre feljebb, leutánozhatatlan. Ledob 4 db kókuszdiót, leereszkedik, és segít felbontani is azokat. Én egy húzásra kiiszom az egyiket. Annyira finom, hogy megiszom a másik kettőt is. Már az utolsó kortyoknál belém hasít a keserű gondolat, hogy ennek nem biztos, hogy jó vége lesz. Ismét túlzásba estem, a gyomrom meg nem biztos, hogy díjazza lelkesedésem. Így nyerjek az ötös lottón. Naná, hogy hamar vissza kell fordulnunk a városból, olyan hasmenés kerít hatalmába. Pedig kókusztejben fürdettem beleim…

 

A dobszó hangosan pereg. Messziről lehet hallani a számunkra inkább karnevált idéző hangulatot, mintsem egy tanári búcsúztató est pillanatait. Azt hiszem, egy iskolás búcsúest a pedagógus karral nálunk a következőképpen nézne ki: szocreál hangulatú vendéglő, kicsit kopott asztalok, piros terítő rajta, a pincér kedves, pedig csak azt várja, hogy leteljen a munkaideje és végre hazamehessen. Középkorú hölgyek és urak, beszélgetnek erről-arról, az igazgató igyekszik jópofa lenni, kedves beosztottak pedig illemből nagyokat nevetnek az egyáltalán nem vicces történeteken. Közben olcsó, ízetlen fehér bort iszogatnak, majd feltálalják a rántott húst hasábburgonyával. Vacsora közben beszélgetnek, egy kicsit politizálnak, kicsit panaszkodnak, kicsit siratják azt a fene jó előző rendszert, mert akkor minden mennyivel jobb volt. Aztán hazamennek.

Azt hiszem, némi különbséget vélek felfedezni kultúrák és emberek „hogyan múlassuk az időt együtt” szokásai között. 10-12 fő táncol egy piros ruhába öltözött – egyébként nagyon sármos – dobos körül. Énekelnek, fogják egymás vállát, úgy menetelnek körbe-körbe. A zene magával ragadó, eredeti ritmusa némi ősi hangulatot idéz. Ami ettől is elbűvölőbb: a mosoly az emberek arcán, őszinte boldogság sugárzik szemükből. Felszabadultak, lehengerlő dinamizmussal táncolnak, nem illemből, nem gátlásokkal, hanem lélekből. Hihetetlen ez a mozgáskultúra és ritmusérzék, amivel ezek az emberek rendelkeznek, és ahogyan átadják magukat a zenének.

 

–  Szia Ilona! Erre, erre gyertek! – kiabál hangosan hátulról barátunk – sajnos annyira rossz a névmemóriám.

–  Köszönjük szépen a meghívást!

–  Ne viccelj, örülök, hogy itt vagytok.

 

Azt érzem, hogy ezt nem csak azért mondja, mert így illik, hanem valóban így is gondolja. Örül, hogy megmutathatja a helyet, ahol töltötték az elmúlt két hetet, bemutathat minket a kollégáinak, bepillantást enged szenegáli szokásokba és életbe, és örül annak, hogy egy kicsit velünk lehet, magyarokkal, akiket ő mindig úgy szeretett.

 

 

Készen van az étel. A nagy tálban 4 sült csirke, sok hasábburgonya és mustáros hagyma van. Most nem a földön ülünk és eszünk, hanem kicsi székeken, a tál pedig egy régi festékes dobozra van rátéve, amit ugyanúgy körbeülünk, és kézzel falatozunk. Nagyon egyedi íze van, hamarosan megtudom ez köszönhető a mogyoróolajban való sütésnek, és olyan fűszereknek, mint a kardamom, négerbors és koriandermag.

Éppen hogy lecsúszik az utolsó falat, egy fekete fiú magával ragad, azt mondja, táncra hívja őt a dallam. A ritmusérzék olyan velük született, természetes dolog ezeknél a fiúknál, lányoknál, mint az, hogy én levegőt veszek. Könnyed a mozgásuk, összehangolt, nem erőltetett és nem részeire szétesni akaró, inkább egybeolvadó. Billegek jobbra, billegek balra, forgunk, és máris tovaszáll a gondolatom, hogy talán bénább vagyok, mert a hangulat magával ragad, és már csak az számít, hogy pereg a dob, szól a hangos ének, és mi önfeledten mulatunk.

 

Néhány napot elidőzünk még Cap Skirringben, és mikor már kezd unalmassá válni, hogy minden reggel begyalogolunk a St-Maur piacra, ahol veszünk friss mangót reggelire, járjuk a várost és szívjuk magunkba a kultúrát, újabb és újabb szenegáliakkal ismerkedünk meg, akik újra és újra meghívnak minket otthonaikba, ahol sokadszorra eszünk közös tányérból Yassa-t, és mesélnek nekünk szokásaikról, akkor úgy döntünk, odébbállunk. Bár én majdnem maradok, ugyanis utolsó esténken a vendégszerető háziúr vacsora után megkérdezi, hogy nem lennék-e a harmadik felesége. Kecsegtető ajánlat – gondolom magamban. Nyugalom, semmi stressz, szülök 6 gyereket, mosok, főzök, énekelek…tulajdonképpen idilli élet. Sőt, még a férjem sem lenne örökké a nyakamon, ugyanis Szenegálban a feleségek nem élnek együtt – amiből muzulmánoknak négy, tradicionális férfiaknak bármennyi lehet – hanem külön háztartásban él mindegyik nő, és a férj látogatja őket. Jó a gondolat, visszafelé választ adok!

Északra tartunk Elinkine faluba, ahonnan csónakkal jutunk át a Casamance folyó torkolatában lévő Carabane szigetére, hogy néhány napot még nomádabb körülmények között töltsünk el. A szigetet mangrove erdők határolják és csupán egyetlen falu van rajta, néhány őslakossal. Nincsenek utak, nincsenek autók, nincs üzlet, piac, árusok és nevezetességek, sőt folyóvíz és áram sincsen, de van tenger hallal bőségesen ellátva, amit saját magunknak kell kifogni, ha nem akarunk éhen halni. Egy kunyhóban lakunk, amely közvetlenül a parton van, a pici falutól pár száz méterre. Korábban a kemping része volt, csupán esős évszakban a víz dagálykor elöntötte, és önti azóta is az egész környéket, így már nem üzemel hivatalosan.

Olyan béke és nyugalom árasztja el a szigete, elmondani nem lehet. A parton hosszú órákon át sétálunk, sehol egy lélek. Mégsem kihaltság érzés kerít hatalmába, inkább meghittség, békesség és harmónia. Harmónia a táj varázsa és a sziget kunyhóinak és lakóinak igénytelenségével. Igen, ezt meg kell itt szokni. Nézed a végeláthatatlan óceán megigéző hullámait, a pálmákat, ahogyan a szellő lengeti leveleit, és a hátad mögé nézve látsz egy rakás szemet, koszos embereket, bűzölgő teheneket. Ez Afrika.

 

 

Megismerkedünk néhány helyi sráccal, akikkel elmegyünk halat fogni. Előző éjszakai dagálykor fogott apró szemű rákokat használunk csalinak, és a pecabot sem egy faág, rajta damillal, hanem komoly rendes úszós felszerelés. Volt alkalmam otthon horgásztanulmányokat folytatni, ugyanis az én kutyám annyira szereti a nyers halat, hogy a kedvéért benyaltam a Horgászati alapismeretek című tankönyvet, sikeres vizsgát tettem, és minden nap lementünk a Dunára, hogy sneciket fogjak neki. Szabályt tisztelő állampolgárként még éves dunai engedélyt is vásároltam, bár azt hiszem snecire nem éppen kellett volna, van belőle annyi, mint itt Afrikában a szemét, és az okosok azt mondják, gasztronómiai értéke is egyenlő a nullával – a kutyám véleménye ezzel köztudattan nem egyezett. Persze néha ráakadt a botomra egy-egy ponty, egy-egy kajakozó jóképű fiatal srác, akik mindig ámulnak, hogy egy lány hogyan horgászhat magában, amikor ez köztudottan az idősebb férfiak sportja. Nincs ez a távoli Afriában sem másképpen, szerencsémre nem kell szégyenkeznem női mivoltom miatt, mert perceken belül van kapásom, méghozzá egy közepes termetű rája esett áldozatul. A fene, mégiscsak kibújik belőlem a csaj, vagy inkább a búvár, mert közlöm, hogy én ezt meg nem eszem, mert a rájától szebb látvány, ahogy olyan kecsesen, szinte már repkedve úszik a vízben, szinte nincsen. Azonnal visszadobom és megkínálom fekete barátaimat egy kis győri édessel, hátha csillapítom mérgüket. Hamar megtudom, hogy távol áll tőlük, hogy mérgesek legyenek, mert több, mint 15 féle rája él a területen, sok száz egyedet számlálva, és amit kifogtam, az nem is volt ehető. Tehát hamarosan horogra akad további 2 rája, egy angolna féle hal és egy nagyobb testű állítólag ragadozó hal. Hazafelé igazi csemegére teszünk még szert: begyűjtjük a mangrovefák léggyökereire tapadt osztrigákat, hogy azokat is megsüthessük vacsorára. Most az érzem, hogy életem végéig tudnék így élni, hiszen olyan halbőség van, éppen elég fél órára belógatni a botomat, és máris izmos jószág ajánlja fel magát. Amíg Viktor az egyik fiúval tüzet rak és süti a halat, addig én Aframmal elmegyek a kb. fél kilométerre lévő kúthoz ivóvizet vételezni. A víz sárgás színű, sós ízű, nem éppen bizalomgerjesztő, de miután egy helyi készítésű szűrőn átengedjük, ihatóvá válik. Osztrigavacsora vízzel? Elég szar kombináció, de csak nem képzelhetem, hogy ezen a már-már lakatlannak érezhető szigeten kaphatok egy pohár fehér bort, amit kortyolgatva az osztriga mellé valóban a mennyekben érezném magam. És láss ismét csodát! Afram megkérdezi, hogy szeretjük-e a bort, mert a sziget belsejében él egy ember, aki pálmabort készít, és szeretne elvinni mindeket hozzá.

 

A bortermelő nádfedeles kunyhóban él, aminek a tetején majomkoponya szárad, biztos ez hoz szerencsét a jó terméshez. Leültet minket háza elé és előhoz egy nagyon szutykos kannát és még szutykosabb edényeket és néhány poharat. Meglehetősen nagy illetlenség lenne, ha egy papír zsebkendővel kitörölném a poharat? Igen, így bízunk benne, hogy van elég alkoholtartalma lőréjének, ami kellőképpen fertőtlenít. A bor édes, zamatos, kimondhatatlanul ízletes. A levet a pálma fejletlen virághüvelyéből vagy némely pálma törzsének megfúrásából gyűjtik össze. Kóstolóként megiszunk néhány litert, tényleg elképesztően ízletes és édes mivolta miatt nagyon itatja magát. Hamarosan úgy érezem magam, mint Az Istenek a fejükre estek című filmben a majom, aki buggyant kókuszlevet iszik, és enyhén becsiccsent tőle, úgy kóvályog a sivatagban. Tyű, azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány, bizonyára utóbbi, mert úgy röhögcsélek, mint egy idétlen, hülye liba, de szemmel láthatólag tetszik a háziaknak, mert ők még nagyobbakat nevetnek rajtam, és nyilván, tovább itatnak. Jéghegy csúcsa, amikor elindulunk hazafelé, és a járásom frankón helyi csajossá változik, mint egy totyogó kacsa, úgy vonaglom, ide-oda.

 

–  Vikktorr….hm….azt hiszem nem megy….hm…a lábam… talán a lábam nem megy. Vagy én? – ezt most nehéz eldönteni, ki miatt szorítom azt a fát, úgy, mint más a rég nem látott nagy szerelmét, de rohadtul nem bírok megállni rajta.

–  Gyere már! – röhög.

–  Oké… – gágogó járás a következő fáig. Te! Úgy tűnik, sokáig fog tartani, amíg hazaérünk. Francba, tényleg nagyon benyomtam.

 

Nem sok mindenre emlékszem, de azt számtalanszor állapítottam meg, hogy Afrika bizony veszettül nagy. Sajnos az osztrigának az ízére sem emlékszem, pedig minden vágyam teljesült. Viktor vásárolt 5 liter bort, így ott figyelt a vacsora mellett finom fehér borom, de akkor már, mi tagadás, annyira nem kívántam.

Másnap szó szerint Istenhez fohászkodom – őrült fejfájásom elmúlása érdekében- egy helyi katolikus kistemplomban, ami bár nem üzemel, és denevér is több benne, mint hívő, de a magasztos hangulat jelen van. A templomtól nem messze egy temető is fennmaradt, ahol régen itt járt hajósok és kereskedők maradványait magukba záró sírok, sírromok díszelegnek. Az egész szigetet csend és nyugalom jellemzi, de ebben a romos temetőben az érzés sokszorosára fokozódik. Hú, ez most nagyon jól esik. Fáj mindenem, zúg a fejem, meg is halnék, ha zaj is lenne még körülöttem.

 

Bármennyire is békés itt lenni, hamarosan visszamegyek a srácokhoz, hiszen indulunk zsákmányt fogni vacsorára, és a munkából senki sem húzhatja ki magát, ebben megállapodtunk.

 

Így tengetjük életünket Carabane szigetén. Nyugalomban, napsütésben, a kellemes szellő simogató létében. Napközben pihenünk, halat fogunk, sütögetünk, pálma bort iszunk, és újból pihenünk. A folyóban mosunk és fürdünk, gyertyával világítunk, földön alszunk, eszünk, és szerencsére lemerült a telefonunk, fényképezőnk, így végleg megszakadt a kapcsolatunk a civilizált világgal és a dokumentálás lehetőségével.

 

Bár korábban úgy ítéltem, életem végéig tudnék így élni, most 6 nap elteltével megegyezünk, hogy elég, és továbbmegyünk, hiszen Afrika valóban nagy – nem csak csiccsent érzésre. Nehezen búcsúzom a helyi fiúktól, mert felettébb jól éreztük magunkat együtt, pláne, hogy életre szóló élménnyel gazdagodtunk a nomád, mindent magunknak kell előteremteni világban. Mert ha jól belegondolunk, minek is a sok felesleges cifra-maskara, amit mi Európában nélkülözhetetlennek, létünket nélkülük már-már elképzelhetetlennek ítélünk.

 

About the Author

4 Comments:

Sorry, the comment form is closed at this time.