II. TransNatura Nemzetközi Természetfotó pályázat – 2015. szeptember

Az a megtiszteltetés ért, hogy fotós pályám igencsak kezdetén díjat vehettem át egy nemzetközi versenyen a TransNatura szervezésében Sepsiszentgyörgyön.

Demeter János, a Vadon Egyesület igazgatója beszéde után került sor a díjátadóra, majd Máté Bence hiányában – aki az első helyezett lett – rám maradt a feladat, hogy interjút adjak a kolozsvári tévének.

Mindenkinek kívánom, hogy pályája elején legyen akár csak egyetlen ilyen fantasztikus napja, mert az a vendégszeretet, bizalom, tisztelet, amit az erdélyi csapattól és barátaimtól ott kaptam, nagyot lendített a tudaton, hogy fotóznom kell, hogy érdemes alkotni.

Cserébe írtam egy cikket, ami a TransNatura 2014-15-ös évkönyvében jelent meg.

„Természetfotósnak lenni nem más, mint legális őrültség

Mindenek előtt köszönet tehetséges fotós barátaimnak, akik minduntalan mondták, hogy hangulatos fotóim vannak, tessék velük pályázni. Legnagyobb köszönet pedig a Vadon Egyesületnek, aki idén második alkalommal is természetfotó pályázatot hirdetett.

Így kerültem Sepsiszentgyörgyre, a TransNatura Nemzetközi Természetfotó pályázat díjátadójára, ahol a Kimerülésig c. szerelmeskedő békáim 3. helyezést értek el. A békák mellett kiállításra került Érzékeny szálakon c. pipacsokat ábrázoló fotóm és természetesen Arhur kutyám is, aki megmenekült a hattyútámadás elől az Elemi Ösztön c. felvételen.

Mégis amire a legbüszkébb vagyok, hogy az egyetlen nő természetfotós voltam, rajtam kívül – országhatáron innen és túl – csak férfiak képei kerültek díjazásra és kiállításra.

Mert a nők biztos normálisabbak. Nem tudom. De az biztos, hogy természetfotósnak lenni nem más, mint legális őrültség.

Természetfotósnak lenni nem csupán tudás, elszántság, türelem, fegyelem és ráfordított idő kérdése. Valami több. Átszellemülés. Amikor kint vagy, el kell hinned, hogy egy bika vagy, aki területet véd, vagy egy suta, aki menekül, egy bak, aki nem lát, nem hal, csak párzani akar. Vagy akár egy szál virág, egy éhes mókus, egy éber daru, de semmiképp nem ember. Alkalom, hogy önfeledten kiléphessünk magunkból, hátrahagyva minden elvárást, megfelelést, stresszt és millió kötelező, kényelmetlen dolgot. Szabadok lehetünk. Játszhatunk. Játszhatunk Isten hatalmas, valódi állatkertjében. Egy természetes közegben… úgy, mint gyerekkorunkban.

Lehetek egy szál virág, akit ha megfúj a szél, törékenysége miatt azonnal elhajlik. Érzem a báját, a gyengeségét, majd minden finom mozdulatát megfestek először az elmémben, majd a fotómon. Vagy levelekkel tűzdelt „Jeti” ruhába öltözhetek, elbújhatok a bokorban, és órákon át mozdulatlanul várok, mert tudom, hogy jönni fog a vad. Mellcsizmába öltözve gubbaszthatok a tó zsombékjai között, hogy onnan lessem és fotózzam a békák nászát. Álcázok, mászok, kúszok, vadászok. Néha már semmi nem számít, és olykor szó szerint egy állatnak érezhetem magam.

Legálisan. Mert ha alapos munkát végzek, értéket keresek, értéket találok és értéket teremtek.

Adhatok a világnak egy pillanatot, egy érzést, fotóimon keresztül egy hangulatot, csupán azzal, hogy elég őrült voltam elengedni mindent, átszellemülni, átérezni minden rezzenést, és megalkotni azt, amit látok.”