Afrika – első rész

Az élet egy drótháló, amiben nem mindegy, hogy te rángatod a szálakat – akár a sajátodét is- , vagy téged rángatnak.

Ennek szellemében 12 évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy kiszállok a mókuskerékből, ha nem is örökre, de egy időre mindenképpen, és egészen gyorsan világgá mentem.

Nem, nem olyan bonyolult, mint ahogyan hangzik. Sőt! Rém egyszerű. Egy döntés, ami magában foglalja, hogy elég volt a biztonságból, elég volt a kockából, a korlátokból és minden civilizált baromságból, ahol helytelen preferencia rendszerek sokasága miatt előbb-utóbb a bezárt lélek sikításra kárhoztat.

Még csak 29 éves voltam. Céget vezettem, komoly ügyekkel foglalkoztam, és soha egy perc időm nem jutott sem barátokra, sem párkapcsolatra, sem családra. Csak a szorgos munka. Aztán egy szép napon ültem a fotelomban, és belém hasított a gondolat, hogy a világ így egy cseppet sem kerek. Hiszen mit ér a siker, ha nincs kivel megosztani, pláne, ha nincs idő gyümölcsét élvezni? Így egy takaros aratás után sátrat bontottam, és elkezdtem élni az életet.

8 fantasztikus év közel 60 országban.

Hátizsákkal a hátamon csavarogtam a világban. Hol magamban, hol csapatba verődve, együtt többen a világ különböző pontjairól, vagy egy-egy igaz jó baráttal.

Ezeket az élményeimet szeretném ebben a blogban megosztani Veletek. Szervezetlen útjaim feledhetetlen kalandjait elmesélni, némi elmélkedéssel vegyíteni, hogy olyan szabóilonás maradjon az írás. Átadni érzéseket, tapasztalatokat, impressziókat, hogy más is kivehessen belőle, annyit amennyi jól esik.

Csapjunk is bele.

2007 – Afrika (Szenegál, Gambia, Mauritána, Nyugat-Szahara és Marokkó)

Szédülök. Vajon az új és ismeretlen iránti vágy, az-e, ami magával ragad, részegít és fejemet kusza kóválygásra indítja, vagy csupán ez a fránya tetanusz rosszullétem oka? Pakolok tovább, bár a bal karomat a teljes zsibbadás vette hatalmába.

Vízfertőtlenítő tabletta, szúnyogháló, malária elleni gyógyszer, bicska, öngyújtó, bakancs, fejlámpa, kötél. Szereztem egy olyan övet, aminek a belső felébe lehet a pénzemet kicsire összegyűrve elrejteni, talán így nagyobb biztonságban lesz. Szükségem van még fejkendőre, magas faktorú fényvédőre, légy-és szúnyogriasztóra, olyanra, amiben a dietil-toluamid hatóanyag legalább 30%-os az ellenállóbb helyi vérszívók áldozatául esésének elkerülése végett, no és egy kis jerky-re, azaz szárított húsra.

Egy percre megállok. Némi izgalom, vagy inkább idegesség kerít hatalmába. Utazás előtt ez természetes. De izgalmam ezúttal sokkal nagyobb. Érthető, hiszen holnap elutazom a Föld legnagyobb sivatagába, a Szaharába. Olyan országokban fogok csavarogni, ahol az élet merőben más, mint amit eddig láttam és tapasztaltam: másképpen élnek az emberek, számunkra szinte felfoghatatlan és elképzelhetetlen szokásokkal, más gondolkodásmóddal és más értékítélettel.  Ahol egy utcajelenet nem üvegpalotákból, közöttük lépteiket kapkodó öltönyös férfiakból, díszes kirakatokból áll, ahol csilingel a villamos, zöldre vált a jelzőlámpa és mindenki siet valahova. Hanem bádogból épült házakból, éhező gyerekekből, lavórban szennyest mosó fekete asszonyokból, sok szemétből, és végeláthatatlan hullámzó homoktengerből.

És, hogy mi ébresztette fel bennem a vágyat, hogy Mauritániába utazzak?

A válaszommal hamar bemutatkozom. Évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a világ egyik leghosszabb vonatáról, ami Mauritánia fő beszerzési forrását, a vasércet szállítja az ország belsejéből Nouadhibou-ba, a tengerhez. Nem vagyok egy vonatőrült, de az a 2 km hosszú jármű, a rengeteg szerelvényével, tele a sötét kőzettel, azon utazó színes ruhákba öltözött feketékkel, ahogyan kirobog a nagy semmiből, majd napokon át csak szeli a hatalmas sivatagot, belopta szívembe magát. Mindazonáltal érdekel Afrika, az ottani kultúra, látni szeretném a Szaharát, milyen lehet, amikor bármerre nézek, nincs más, csak a kimeríthetetlen homokrengeteg. Szél formálta kupacok, magas dűnék, melyek, mint hegyek állnak a homoktenger felett.

Nyilván az ember nem utazik át egy másik kontinensre, hogy vonatozzon egy kicsit, így Viktorral egy nagyobb útitervvel vágnánk neki Nyugat-Afrikának. Dakarból indulva Gambián keresztül lemennénk Dél-Szenegálba, egészen a Guinea határáig, majd bebarangolnánk Szenegál néhány nemzeti parkját és madárrezervátumait. Északnak tartva először a Zöld-foktól nem messze található rózsaszín Retba-tóhoz, majd fel Saint-Louis-ba mennénk. Onnan Rosso határátlépésével áthajóznánk Mauritániába, ahol az úthálózat hiányossága miatt teveháton juthatnánk be a Szahara szívébe. Choum-nál szállnánk fel a vasércszállító vonatra, ami elvinne a fővárosba, Nouadhibou-ba. Innen irány a Nyugat-Szahara, hivatalos nevén Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság, Dakhla városának érintésével. Utunk nehezebb részét az Atlasz-hegység Toubkal csúcsának megmászásával zárnák, ami a legkönnyebben megmászható 4000-es csúcsok egyike a maga 4167 méteres magasságával Marokkóban. Majd várna ránk a jól megérdemelt pihenés, kalandozás, szórakozás Marrakesh-ben, Agadírban és Casablankán. Számításaim szerint így közel 7-8000 ezer km-t tennénk meg a legkülönbözőbb közlekedési eszközökkel, néha komoly erőpróbának kitéve magunkat, amelyek akár emberi tűrőképességeink határát is súrolhatják.

Indulás előtt mindig izgatott vagyok. Vajon nem kerülünk-e olyan helyzetbe, ami komoly veszélybe sodorná életünket. Hogyan fogjuk tűrni azt a forróságot, szárazságot, pláne, ha nem találunk elegendő ivóvizet? Lehet fertőzött ételt eszünk és nagyon betegek leszünk. Vagy ha kirabolnak? Azt sem tudjuk, milyenek ott a fekete emberek, a közbiztonság. A közbiztonság? No, az bizonyára jó, hiszen a sivatagban alig vannak emberek… Muszáj elviccelnem a helyzetet, mert valóban félek. De szenvedélyes kíváncsiságom és kalandvágyam nem hagy nyugodni, hajt az ismeretlen irányába, a felfedezések, az új, a kalandok, a küzdések birodalmába. Vajon mi lehet azon túl?  Soha nem elégített ki, hogy tudom, milyen ott, ahol éppen vagyok. Valószínű, ez az örökké ismeretlenbe bolyongás késztet arra, hogy induljak, keressem a színfoltokat, felfedezzek új területeket, ahol sok a bizonytalan tényező, de gazdagodhatok olyan élményekkel, amelyek további életem ugródeszkájaként szolgálhatnak. Hiszen az utazás, úton lenni, nem csupán fizikai testünk mozgatásban létét jelenti, hanem utazunk ott, belül is, az agyunkban, a lelkünkben, a szívünkben. De a kaland a legkevesebb helyzetben jön házhoz, nekünk kell útra kelni, nekünk kell elmenni érte, néha egészen messzire.

Muszáj elengedni a part biztonságos szakaszát, ha új földrészt akarunk felfedezni.

Sokan érezzük, hogy életünk áll, nem nyújt elegendő kihívást, nem hoznak a napok új és új, szárnyainkat és erőnket próbálgató teendőket. Csak a megszokott verkli ketyeg fejünk felett, az idő múlását jelezve, de azt meg nem akasztva telnek a napok, a hónapok, az évek. Mindenkinek vannak álmai, eddig be nem teljesült vágyai, melyeket ott hordoz lelkében, dédelget, de nem tesz érte semmit. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy ezt dobta az élet, hogy nem sikerülhet minden, miért éppen nekem lenne szerencsém. Pedig a képlet sokkal egyszerűbb. Nem éppen olyan, mint Einsteiné, aki azt mondta, hogyha az életedben a sikert A-nak vesszük, akkor A=x+y+z. x a munka, y a játék, z pedig az, hogy befogod a szád.             Inkább olyan, ahol x az álmaink felvállalása, y azok bátran célokká kovácsolása, z pedig az, hogy elég elszántak vagyunk, tudjuk, mit akarunk és teszünk érte. Valóra váltjuk álmainkat, tudván, hogy az út, amelyet be kell járnunk érte ismeretlen, kényelmetlen, sőt veszélyes is lehet. Ha sikerül, új világot nyerünk vele. Ha nem, akkor legalább utaztunk egy jót.

Este találkoztam Andorral, aki Senegálban él gyerekkora óta, és most éppen Budapesten van látogatóban a szüleinél. Minden kételyemet eloszlatta. Az afrikai emberek kedvesek, mindenben segítenek, sokat mosolyognak, vidámak, sokat táncolnak, csupa üdítő pillanatban lesz majd velük részünk. Akkor még nem tudtam, hogy ez csupán foguk fehérje, mindenesetre utazásom előtt jóleső és bíztató szavak voltak. Kaptam sok tanácsot, merre és mivel érdemes utazni, mire ügyeljek nagyon és néhány fontos illemszabály, amelyet ezekben az országokban szükségszerű betartani. Például ha majd vízzel, üdítővel kínálnak, azt visszautasítani nem lehet, de az utolsó cseppig kiinni is illetlenség. Jobb kézzel kell mindig ennem, mert a balt tisztátalan dolgokra használják. Ne lepődjek meg, ha az ételből a legfinomabb falatokat a házigazda kézzel teszi a vendég szájába, ez nagy megtiszteltetés. Továbbá, ha lehet, kerüljem az ujjatlan, vállat szabadon hagyó, vagy túl rövid ruhát, felesleges bonyodalmaktól kímélhetem meg magam ezáltal. És bár számomra ez nehéz lesz, de soha ne beszéljek a kutyáimról, mert a kutya – főleg iszlám országokban – tisztátalan állat, társalgás közben velük kapcsolatos témákat kerülni kell.

Reggel 8 óra. Hú, a pálinkát el ne felejtsem odatenni! Útlevél-pénz-pálinka. A szükségszerű édeshármas, amit magyar utazó messzi tájra utazása során otthon nem hagyhat. No, nem részeges vagyok, de egy jó kis szenegáli vacsora után bélfertőtlenítőként bizonyára nem csak jól fog esni, de remekül fog hatni. Sietni kell, már alig van idő az indulásig. Viktor szüttyög, nem találja a hátizsákját, ami elég nagy gond, mert nagyjából 10 perce van összepakolni, hogy időben kiérjünk a repülőtérre. Kicsit körülményes, de bízom benne, hogy az egyszerűségek országában ő is egyszerűbben fog létezni. Én alig tettem oda ruhákat, inkább mosok többször vagy hordom a kicsit piszkosat, de szeretnék minél kevesebb súlyt cipelni a hátamon azon a sok száz kilométeren keresztül. Az indulás kacifántos, de elérjük a gépet. Ennek örömére koccintunk is néhány pohár borral, amitől úgy elájulok, hogy Viktor rázogatására ébredek csak fel, miszerint megérkeztünk Párizsba.

Nehéz eldönteni, hogy hol a határ. Van-e egyáltalán határ? Meddig számít valami teljesíthető célnak és mitől minősül kielégíthetetlen vágynak?