Üzlet és műhely
Budapest XVIII. Üllői út 678.
Nyitvatartás: H-P: 9-17, Sz: 9-13
Igény esetén más időpontban is!

+36-70 330 3975
szaboilona@szaboilona.com

Afrika – Második rész

szeptember 17, 2017 Szabó Ilona Blog 0 comments

 

Párizsi átszállással folytatjuk utunkat Dakarba. A repülőtéri szitu várakozásaimat egészen felülmúlja, hiszen csak 4 órát kell várni az útlevél ellenőrzésre. Így van idő hozzászokni az érzéshez, miszerint bármerre nézek, mindenhonnan csak csodálkozó, a miénknél kissé sötétebb arcszínű emberek tekintete vesz körbe. Ijesztő-e? Nem, egy cseppet sem. Mintha Tamás bátya kunyhójának történetébe csöppentünk volna bele. Érdekes. Van ezekben az emberekben valami eredeti, valami ősi, ami megfoghatatlan, de felettébb magával ragadó. Létük egyszerűséget sugall a maga jó értelmében. Sugárzik belőlük a nyugalom, a letisztult hétköznapi lét. Nem zizeg a levegő, mert senki nem idegeskedik, nem kapkod és nem siet. Néha összeakad a tekintetünk, egymásra mosolygunk, mintha a fénylő szempárokon keresztül Afrika fogadna és szívélyesen üdvözölne bennünket.


Meleg van, így este is közel 30 fok. Babacar – így hívják a taxisofőrt, akit Andor szervezett nekünk – lelkesen vár a kijáratnál kezében egy hatalmas táblával: MrSAbo. Bár még nem érzem magamat egy csuda tökös krapeknak, valószínűleg ez mégis én lehetek, így üdvözöljük egymást. Végre megérkeztünk. Babacar vicces, segítőkész és roppant udvarias. Persze kedvességéhez hosszan tartó bizodalmat nem fűzök, mert a taxisofőrök a világ végén is megérik a pénzüket. Hamar a szállásunkon leszünk, amikor kinyögi, hogy dupla annyi viteldíjat szeretne kapni, mert éjszaka a taxi drágább Szenegálban. Aha, én meg éppen most pottyantam le a falvédőről, így könnyed határozottsággal igyekszem eljuttatni kapzsi agyáig, hogyha még egy ilyen próbálkozása lesz, akkor még ezt az összeget sem kapja meg, holott ittlétünk alatt eredetileg vele szerettük volna furikáztatni magunkat. Nyilván felemelem a hangom, ami egy cseppet sem esik nehezemre, amennyiben az igazunkról van szó. Persze egy kicsit izgulok, hiszen Afrikában, Dakar elhagyatott külvárosi utcájában az éjszaka kellős közepén kiabálok egy fekete taxissal, mit sem sejtve, hogy ez mit válthat ki belőle. Szerencsére kis barátunk hamar észhez kap, elveszi a pénzt és odébbáll. Éreztem, hogy a taxisokkal lesz ám nyűgünk, de akkor még nem tudtam, hogy ez csak az enyhe kezdet volt.


Az útból és a környékből sokat nem láttunk, hiszen sötét volt, de a szállás lenyűgöző. Pálmafák mindenhol, kellemes, tiszta szoba – nyilván a maga egyszerűségével – de meleg víz folyik a csapból, és nincsen sehol egyetlen bogár sem. Nincs skorpió, se légy, se szúnyog.
Való igaz, hogy Szenegál Nyugat-Afrika egyik legbiztonságosabb országa – olvasom lefekvés előtt a könyvemben – ideális bevezetés Afrikába. Nyilván Dakar hallatán mindenkinek a Párizs-Dakar rally jut eszébe, holott van itt Elnöki Palota, Nagy Mecset és 2,5 millió ember is. Szenegál területének zöme szavannával borított síkság, délnyugaton mocsarakkal tarkított, de valószínűleg hegyet nem itt fogunk mászni, mivel a legmagasabb pont össz-vissz 581 méter. Viszont bővelkedik az ország nemzeti parkokkal, hatalmas hosszú Atlanti-óceán csapkodta partszakaszokkal, és olyan nevezetes városokkal, mint St. Louis az egyedülálló rózsaszín tavával, aminek a színe – nem viccelek – napszaktól függően valóban lila, vörös és pink között váltakozik.

„Add Uram Isten, azonnal!” érzés uralkodik el rajtam. Már most látni akarom. Bizonyára minden utazóba került már fenékbolha, ami először az agyat támadja meg, ott el kezd motoszkálni, és gyorsan átnyargal a hátsónkba, ahol izgága ficánkolásával azonnali mozgásra kényszerít. Ilyenkor megszűnik a holnap, a várni, a majd szavak fogalma, csak a most, az azonnal, az ide nekem iziben érzések léteznek. No, de szerencsére testünk ügyesen reagál – így hajnal 2 óra magasságában– összecsuklik és egy egészen más világról álmodik.


Más. Ha a magyar szótárban lenne a másnak valami százszor eldurvultabb és nyomatékosabb változata, bizonyára most azt használnám. Kora reggel a nap fénye beszűrődik az udvarra. A pálmák teteje sárgán izzik, míg a távolból egy kakas hirdeti az új napot, és az időt a teendők kezdéséhez. A helyes kis panziót magas, nagy bádogkerítés veszi körbe, szép fehérre festve, mit sem sejtetve, hogy mi is van a kerítésen túl. Idebent álomvilág. Odakint? Hamar kiderül, mert jó nagy kíváncsisággal futok a kapu felé, és szép nagy lendülettel nyitom azt ki, és láss csodát, éppen azzal a gyors lendülettel vissza is zárom.


– Úr Isten, tudod te mi van odakint? – üvöltöm Viktornak.
– Talán lehet, nem is szeretném megtudni?

 


Kietlenség, pusztulat, mocsok, szemét, amelyet határtalan homokvihar tesz még zordabbá. Több tonna sitt, téglahulladék, bedöglött és szétfosztott teherautó maradványok, rengeteg gumiabroncs, öreg bádoghordók, irgalmatlan sok szemét még több szemét hátán. Néhány háznak tűnő tákolmány a távolban, amelyek ablakok és ajtók nélkül az összedőlés határán állnak, mintha valami bombatámadás érte volna őket. Egy kiégett busz áll a sarkon, előtte a szemétdombon kecskék legelészik a maradványokat. Mindezt körbeöleli a tomboló szélvihar, ami sok száz méteres porfelhőt képez a város fölé. Lefagyott a mosoly az arcomról. A látvány nem éppen idilli, sőt sokkoló.

 


Szenegálban, mint a legtöbb Afrikai országban a hulladékgazdálkodás nem megoldott. Európai szemmel nézve ez több, mint borzasztó vagy megdöbbentő. Viszont a lehetőségeket kihasználva a kecskék, birkák, marhák kellemesen lakmározhatnak a szemétben, sőt, nem ritka, hogy gyerekek játszanak a szemétdomb tetején.

Nagy levegő, indulás. Talán a szemétdombon túl van élet – gondolom magamban. Nem röhögök. Részben kedvem sincsen hozzá, másrészt fogaim közötti parányi hézagok íziben telnének meg homokkal. Őrület, micsoda por fergeteg. Eltép előttünk egy járgány, amit Viktor gyorsan le is stoppol. A közlekedési infrastruktúra helyi viszonyok között, itt Szenegálban a legjobb, kifejezetten fejlettnek mondható.

 

 

Úgynevezett bozóttaxik a legalkalmasabbak rövidebb és hosszabb távok megtételére egyaránt. Ezek többnyire fél millió kiló métert futott Peugeot 505-ösök enyhén ütött-kopott, széteső kivitelben, de itt szinte vadiújnak számítanak a maguk 15-18 évével. Menetrend nincs, akkor indul az autó, ha megtelt, azaz néha 2-3 napokat is lehet rá várni. Ha viszont megérkezett az utolsó utas, akkor azonnal indul, tehát, ha nem akarunk lemaradni róla, ott kell dekkolni mellette, akár napokon keresztül is, ahogyan mondtam. Most szerencsénk volt, mert volt még egy hely rajta, ahol nyilván elférünk ketten is, sőt hamarosan egy kecske is ülőtársunk lesz, és éppen a tenger felé tart, így kimegyünk vele a partra, hogy átkompozhassunk Goree szigetére. Anno ide gyűjtötték be a közeli országokból a színes bőrű embereket, akiket rabszolgaként adtak el az Új Világban. A sziget már messziről tekintélyt parancsol a nagy erődítményével, de az érzést csillapítják a helyes színes házak, a zegzugos keskeny utcák, kovácsoltvas kerítések, amelyek melegséget és felettébb varázslatos hangulatot sugallnak. Nagyon kellemes sétálni közöttük, igazi felüdülés a kissé nehéz reggeli látvány és kezdet után. A strandon, mely csudával határos módon éppen egybeesik a kompkikötővel, mondjuk csak úgy feketellik a tenger vize. Több száz gyerek fürdik a part mentén, de mind ruhában, szóval nem is feketellik, inkább színesedik. Káprázatos, szédületesen jól néz ki, ahogyan a sok sötét bőrű ember, neon sárga, pink, kék, lila és egyéb vad színű ruhában fröcskölik egymást, ugrálnak, lubickolnak a vízben. Igazi szín kavalkád. Ha pasi lennék, bizonyára még jobban tetszene a látvány, mert a fiatal lányok különösen mutatósak. Sőt, igazi bombázók! Kis korrekció a járásukon, mert egy kicsit kacsázva mennek, és máris NaomiCampbelleket lehetne újítani közülük.

 


A helyi árusokból meg igazi tőzsdeügynökök lehetnének, olyan gyorsan változtatják termékeik árait, fejem, mint egy miniatürizált számítógép működik pislogó zöld szemeim mögött. A portéka árusok sokszor gyerekek, így olyan nehéz – lelkileg – elhessegetni őket, azt pedig még nehezebb, hogy elmagyarázzam volof nyelven, hogy szándékunkban áll még közel 8000 km-t utazni, és egy 15 kg-os faragott szoborral bizony meglehetősen bonyolítanám az életem, bármennyire is szép az árujuk és kedvező az ajánlatuk. Igen, sajnos Szenegálban szinte senki nem beszél angolul. Ez nagyban nehezíti életünket, mert franciául egyikünk sem tud. A lakosság jelentős része beszéli a volof nyelvet is, amely bár eléggé keveredett a franciával, ugyebár számunkra ez is ismeretlen. Így egyetlen kifejezés, amelyet hamar el bírunk sajátítani, az az arabból átvett, úton-útfélen hallható SzálemAlejkum, üdvözlés és köszönés.


Dakarban a legfőbb látnivaló maga a tengerpart, ahol a halászok százai futnak ki a tengerre színesre festett hajóikkal. Visszatérve azonnal értékesítik zsákmányukat, így a parton könnyen szert lehet tenni friss halakra és egyéb herkentyűkre. Olyan érdekességekkel találkoztam itt, mint a vörös márna, durbincsok, nyelvhal, ördöghal és a nem mindennapi skorpióhal. Ez utóbbi barna-fehér színű csíkos halnak élő verzióban mérget tartalmazó tüskéi vannak, mint búvár jól tudom, hogy érdemes távol tartani magunkat tőle, hacsak nem akarunk felduzzadt kézzel a felszínre jönni.

 


Dakar 2,5 milliós főváros, mégsem nevezhető nagyvárosnak. Van egy kisebb belvárosi része, 3-4 emeletes házakkal, hamar bejárható. Főtere a Place de l’Indépendance, azaz Függetlenség tere, itt található Dakar legnagyobb szállodája, bankok és egy szökőkút, amely már évtizedek óta nem látott vizet. Az egyetlen múzeum az IFAN a de Soweto, tőle délre pedig az Elnöki Palota székel. Viszont a környező utcákban kezd visszaköszönni a reggeli hangulat. A piacokon (Kermel és a Sandaga a legnagyobb) a szó szoros értelmében beleszagolhatunk a dakari élet hétköznapjaiba. Poros utcák, koszos házak, cövekekre kifeszített ponyvák, amik egy-egy árushelyként szolgálnak, adják a piac formáját és hangulatát. Vannak, akik csak a homokba terített szőnyegen vagy nylonokon mustráltatják árucikkeiket egészen széles választékban. Elképzelni úgy lehet, mint egy itthoni szeméttelep, egy putri és a régi lengyelpiac keveréke, ahol valóban mindent lehet kapni. Azaz a száz éves televíziótól kezdve, hűtőt, libát, könyveket, ruhát, édességet, edényeket, mint egy igazi zsibvásárban. Van itt hentesüzlet, vaskampóra kiakasztott tevefej, bárány, csirkék, amelyek alig látszanak a rengeteg légytől. Ez szemmel láthatólag senkit sem zavar. Mint ahogy az sem, hogy itt valóban az utcán élik az emberek az életüket. Néhány asszony mossa a szennyesét a ház előtt, mások főznek, az asszonyok hátára kötve csecsemők lógnak, és ha úgy hozza a szükség, a szoptatást is megoldják két üzlet között. Igen praktikus a szokás, miszerint a nők a terheket a fejükön cipelik, legtöbbször nagy kosarakban, akár 15 kg banánt vagy egy 10 fős család teljes ebédjét. Először azt gondoltam, hogy persze, hogy így csinálják, hiszen táskára nincsen pénzük, de hamar rájöttem, hogy mindazonáltal, hogy sokkal több minden elfér azokban a kosarakban, a fejen könnyebb vinni a dolgokat, mint cipelni két oldalról. Persze nem mindegy, mit cipel az ember. Hamar késztetést éreztem, hogy én is egy kosárral a fejem szambázzak Dakar utcáin, és voltam olyan szerencsés, hogy éppen attól a hölgytől kaptam kölcsön kosarát, ami tele volt tojásokkal. Néhány perc után feladtam, Viktor annyira röhögött rajtam, és én is alig bírtam enyhe kacajomat visszatartani, és mi tagadás, horror áron festetett szőke hajam elég hülyén nézett volna ki friss afrikai tojás mártással, ha nem egyensúlyozok kellőképpen. Szóval ez remek gyakorlat gerincünk egyenesen tartására is. A nők tényleg úgy járnak, mint a cövek, csinosak, stílusosak és elegánsak, és ami bámulatos, hogy ebben a meglehetősen nagy mocsokban is makulátlan, vasalt, tündöklő színű ruhákat viselnek, odafigyelve a részletekre, hogy a kiegészítők, a fejkendők színben és mintában igazodjanak egymáshoz. A legszebb selymekből készíttetnek öltözéket, amik sokszor kirívó színűek, rózsaszínek, lilák, nagy virág mintásak, de minden esetben ízlésesek. A megjelenés nagyon fontos a szenegáli nők számára, még a legszegényebbek is jólöltözöttek. Persze a fiatalok itt is farmert hordanak és néha kimondottan kirívóan öltözködnek, de Ramadán idején igyekszik minden nő betartani a rájuk vonatkozó iszlám előírásokat, és ilyenkor a legtöbben hagyományos, csak az arcot és a kézfejet szabadon hagyó ruhát viselnek.

 

 

Most viszont tombol a szín kavalkád, ami magával ragad, de túl sokat nem tudunk bámészkodni, mert kölykök sokasága rohan felénk, hogy valamit eladjanak, kapjanak vagy mondjuk ki egyszerűbben: kolduljanak. Egyébként cuki kis fekete gyerekek, köszönnek, fogják a kezedet, mindenhova elkísérnek,hiszen ráérnek. Hova is sietnénk? Idejük van bőven, csak az van nekik. Eleinte nem annyira idegesítőek, mert a legkisebbek valóban komolyan rácsodálkoznak, hogy nekünk is mindenünk olyan, mint nekik, csak ki vagyunk fakulva. Az egyik kislányhoz lehajolok, aki úgy simogatja hosszú, egyenes szőke hajamat, mintha aranyból lenne. Igyekszünk kicsit elhessegetni őket és utat törni, amikor megismerkedünk Mamoudou-val, egy fiatal angolul beszélő fiúval, aki tudatja velünk, hogy Szenegálban a világ legtermészetesebb dolga, hogy koszos apró, mezítlábas gyerekek koldulnak az utcán kora reggeltől késő estig, ez hozzátartozik a mindennapokhoz, nem kell ezen csodálkozni. Ők tálibék, ahogyan itt hívják őket, azaz gyerekkoldusok. Állítólag szüleik Koránt tanulmányozni, írni-olvasni küldik őket a marabukhoz (vallási tanítók), akik ellátják a kölyköket, de cserébe – a tanítás részeként – ételt kell koldulniuk ezzel tanulva meg az alázatot, fekete-fehéren: hozni a hasznot a marabuknak. Nem is keveset – meséli Mamoudou, előfordul, hogy egy-egy gyereknek naponta 500 frankot kell hazavinni, ami kb. 200 forintnak felel meg – itteni viszonylatban egy kisebb vagyon. Mivel Afrikában a megélhetés egyre nehezebbé válik, ezek a marabuk rendesen vérszemet kaptak, és felismerték a gyerekekben rejlő nagy lehetőséget, így a gyerek koldulás mögött alkalmanként komoly korrupt rendszer működik, amelyek ellen tenni alig lehet, mert a marabuk politikai és vallási befolyásával senki sem mer igazán szembeszállni. Csuda tudja, ha a fele igaz, akkor is vacakul hangzik, hiszen mégiscsak ártatlan gyerekekről van szó.

 


Mivel Szenegál lakosságának 95%-a muzulmán, így lépten-nyomon beleütközünk egy-egy mecsetbe. Impozáns a Nagy Mecset, minaretje, mint egy felhőkarcoló ágaskkodik az ég felé, de nem muzulmánok sajnos nem léphetnek be. A legelbűvölőbb pedig Yoff-ban van, a szállásunktól nem is messze. Mint időközben kiderül YoffDakar legszebb elővárosa. Nyugtázzuk annyival, hogy megoszlanak a vélemények, viszont a mecset, amelyet a mélyen vallásos yoffiak szent helyként tisztelnek, valóban lélegzetelállító.


Kényelmes és tanulságos dakari vizitünk után éppen ideje, hogy elmenjünk a Gare Routiere-re, azaz a helyi buszpályaudvarra, hogy nekivágjuk „expedíciónknak”, és Gambián keresztül lemenjünk Dél-Szenegálba, a kő kemény igazi AFRIKÁBA.

 

About the Author

Leave a Comment!

Az email címet nem tesszük közzé.