Üzlet és műhely
Budapest XVIII. Üllői út 678.
Nyitvatartás: H-P: 9-17, Sz: 9-13
Igény esetén más időpontban is!

+36-70 330 3975
szaboilona@szaboilona.com

Afrika – Harmadik rész

január 16, 2018 Szabó Ilona Blog 3 comments

Gare Routiere, azaz a buszpályaudvar felettébb lenyűgöző látványt nyújt, mert busz sehol egy darab sem. Van helyette viszont tucatnyi tragacs és még több bozót-taxi és még annál is több korhadt, üres olajos hordón ücsörgő, vagy azon doboló fekete egyén, akiket a szállingózó por néha betakar, így legalább kussban maradnak.

 

Hamarosan kezdetét veszi a hogyan nézzük teljesen hülyének a fehér embert viteldíj tekintetében, és az én alkudozásom, ahogyan a két véglet igyekszik közelíteni egymáshoz. Megkérdezem az egyik fószert, hogy mennyiért visz el minket Ziguinchor-ba, ami körülbelül 500 km-re fekszik délre Dakartól. 150 eurót mond, amiből huza-vona után is csak 30 eurot enged. Sebaj, ott terem egy másik sofőr, ő már elvisz 100-ért is. Aztán hirtelen egészen sokan lesznek körülöttünk, és már akad egy szimpatikus fiatal srác, aki elvinne 70-ért is. Jó lesz, fiúk – gondolom magamban, még néhány perc, és akad itt jó ajánlat. De a feketék mások az alku során, mint azt korábban az araboknál megszoktam. Az arabok összedolgoznak, egymás között megbeszélik, hogy rendben Te elviszed az útjára, de nekem jár ennyi-annyi, és az én unokatestvérem éttermében esznek… szóval valóban üzletelnek, majd megegyeznek. A feketék viszont néhány percen belül egymásnak esnek. Nem értem, hogy mi zajlik, de mintha a 70-et ajánló srác összeszólalkozott volna a másik magasabb árat mondóval, és most csúnyán egymást lökdösik, és kiabálnak, én meg ott állok közöttük, és csak abban reménykedem, hogy nem jönnek rá hamarosan, hogy a vitát én gerjesztettem, és esnek nekem. Sőt, bízom benne, hogy a férfiak itt is férfiak annyira, hogy nem ütnek meg egy nőt csak úgy az utcán, így tovább feszegetem a türelmüket, és megkérdezem, hogy uraim, akkor ki visz el minket 50-ért? Három rendőr terem mellettünk, akik közül egy beszél angolul, így hamar útbaigazítanak minket, hogy hol vannak azok a bozóttaxik, aki Ziguinchor-ba mennek. És láss csodát, 20 euróért visznek el kettőnket, csupán egy kicsit várni kell, mert az 5 személyes autóba még csak öten vagyunk jelentkező utasok. A rendőrök viszont annyira lelkesek, hogy mindenhova elkísérnek minket, beleértve a mosdót is. Még soha nem mentem rendőri kíséretben pisilni, ez aztán a biztonság, pláne, hogy a rendőr úr fizet be aprópénzem hiányában.

 

3 órás várakozás után búcsút veszünk kedves barátainktól, mert végre elindul az autó, összejött a 7 fő. Igen, 7-en utazunk egy öt személyes autóban. Ez úgy csináljuk, hogy 2 fő ül az anyósülésen, és 4-en hátul. Számomra is meglepő, de egyáltalán nem kényelmetlen. Mondjuk ugyanez az Amerikai Egyesült Államokban, Röfik birodalmában már bizonyára bosszantóbb lenne, de itt nagy átlagban egyszálbelűek az emberek.

 

A taxik viszont nem csupán kívülről kiábrándítóak – alig van sérülésmentes elem rajtuk – de a belsejük is megér egy misét indulás előtt. Az ablakokat nem lehet le-vagy felhúzni, kilincs belül nincs, és az ajtó sem záródik tökéletesen. Az indexünk nem működik, és a bal oldali lámpa is be van törve. Normálisék minden bizonnyal egy percen belül kapnának szívrohamot a látványtól. A közlekedés pedig finoman fogalmazva is kaotikus. A piros lámpát egyáltalán nem veszik figyelembe, van olyan kereszteződés, amit be sem lehet látni, mindenki arra megy és úgy, ahogyan akar, így annak van elsőbbsége, aki ügyesebb és gyorsabb. Ugyanez a szabály már nem érvényes az állatokkal szemben, ugyanis nem meglepő, hogy kecskék, birkák, marhák teljes nyugalommal vágnak át, vagy tartózkodnak az utakon. Ilyenkor lassan megyünk. Több, mint egy óráig tart, amíg végre kiérünk Dakarból, hogy közel 6 óra múlva megérkezhessünk Ziguinchorba, Szenegál második legnagyobb városába.

 

 

 

Rejtély a miértje, de éppen 6 óra múlva még csak a gambiai határnál vagyunk, ahol a továbbjutásunk a rendszer azon korlátjába ütközik, hogy a határ zárva. A HATÁR ZÁRVA. Az alábbiak szerint kell ezt elképzelni: adott egy poros út, azon egy sorompó, előtte egy fegyveres, zord kinézetű muksi, aki közli, hogy az átkelés nem üzemel, mert éjszaka nincs okmányellenőrzés. Bizonyára nincs világítás és a munkaerő elment lefeküdni aludni. Ez a szóösszetétel – lefeküdni aludni – úgy tűnik, ma éjszaka kimarad az életünkből, ugyanis gépjárművünk félreáll, lehet választani, hogy vagy kint alszunk a nagy semmiben, vagy az autóban. Mind a heten az utóbbit választottuk, így este fél 11-től másnap reggel 6-ig sok jó ember kis helyen is elfér alapon osztozunk az üléseken. Ez még csak a kisebb probléma, egy kicsivel nagyobb, hogy reggel óta egy falatot nem ettünk, mert arra számítottunk, ha megérkezünk Ziguinchor-ba, vacsorázunk egy igazi afrikait. Tulajdonképpen így teljesüljön minden kívánságunk, az igazi afrikai vacsora tálalva, úgy hívják: a nagy büdös semmi. No, és egy kicsivel még nagyobb az a probléma, hogy meghallok egy szúnyogot zümmögni az autóban, aztán még egyet és még egyet, és persze, hogy a nagy rohanásban se nem fújtuk be magunkat ellenük, se nem vettük be a malária elleni gyógyszert. Jelen pillanatban mind a kettő pótlásának lehetősége egyenlő a képtelenséggel, mert a hátizsákjaink az autó tetejére rögzített csomagtartón legalul lapulnak, rajtuk még nagyjából 2 méter magasnyi rakomány, mindez egy esővédő ponyvával letakarva, kötelekkel sokszorosan körbetekerve és a sofőr is alszik. Tehát beletörődünk, hogy hering-mód-alvás maláriát terjesztő szúnyogokkal adott és elkerülhetetlen. Ahol a kezdet ott a vég is – dúdolom magamban, mert már biztos vagyok benne, hogy valamelyikünk még a héten kórházban fog kikötni, és lőttek a jó kis Szahara programunknak. Elalszom, azt hiszem.Nyilván az éjszaka eseménydús, mert mindig valaki kiszáll mozogni, vizelni, dohányozni, így egyre több és több szúnyognak adunk otthont az autóban.

 

 

 

Pirkad. Szinte semmit nem aludtunk, de nyit a határ és nekünk intézni kell a határátlépésünket. A vízumot korábban otthon beszereztük, itt elvileg csak megmutatjuk magunkat. Az iroda egy összedőlés határán lévő betonbuker jellegű épület, aminek berendezése alsóhangon is meglehetősen szegényes: középen egy ütött-kopott asztal, mögötte egy uniformist viselő úr – mint berendezés –  előtte egy spirálfüzet, kezében egy toll. Azt hiszem, még nem látott magyar útlevelet, mert forgatja, nézi laponként, majd szól a kollégájának. Aztán szólnak egy harmadik kollégának és egy negyediknek  is. Kézről kézre adják a papírjainkat, néznek minket, nézik a fotókat, tanácstalanul magyaráznak egymásnak, miközben olyan lesújtó nézést érzek, mintha valami illetéktelen bevándorlók lennénk. Már-már kezdek aggódni, amikor az egyik hirtelen bepecsétel az okmányba, beírja az adatainkat a spirálfüzetbe, odadobja az útlevelet és int, hogy mehetünk. Fegyveres kíséretben visszajutunk az autóhoz, és perceken belül már Gambiában vagyunk.

Szenegál közepébe ékelődött be Gambia, bár rövid partszakasszal rendelkezik, mintegy kettévágja az országot. Gambián hamar áthaladunk, hiszen mindössze 48 km széles, méltón nyeri el Afrika legkisebb országa címet. Az úton haladva egyre nagyobb szegénységgel találkozunk. Az emberek kalyibákban élnek, valószínűleg nem unatkoznak, mert ezeket egy kisebb szél azonnal földbe tiporja, így építkezhetnek újra és újra. Fő a változatosság, mi viszont végre megérkezünk Ziguinchorba. Ha lenne arany tollam, azzal vésném ennek a városnak a nevét korgó gyomrom hangja fölé, és egy tanulságos eset arra, hogy éhes gyomor mindent bevesz.

Járművünk megáll a város szélén, kitesz mindenkit, ott a nyílt semmibe. Igyekszem érdeklődni, merre lehetne élelmiszert találni, amikor egy férfi felajánlja, hogy ő itt lakik nem messze, ha van kedvünk, menjünk el hozzájuk és ebédelhetnénk együtt. Viktor hatalmas kerek szemekkel rám néz, hogy Ő inkább éhen hal, de el nem megy egy tök ismeretlen rosszarcú helybéli lakására. Lehet erre specializálódott emberünk, hogy fehér delikvenseket elcsábít, majd az otthonában vár ránk néhány barátja, akik kirabolnak, megvernek, sőt…

 

-Jól van Viktor, akár igazad is lehet, de nézzük csak. Hány fehér embert láttunk , amióta eljöttünk Dakarból? Éppen nullát. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy szar az általunk elképzelt kirablásos üzlet ritkán előforduló áldozatok hiányában, de kockáztassuk meg! Légyszi-légyszi-légyszi…. Éhes vagyok!!!

 

Fél órányi járás után elérünk egy szórványtelepülést. Kicsi kőházak. Nyilván ajtó, ablak nélkül, mert az itt egy cseppet sem divat. Tulajdonképpen miért is lenne? 40-45 fok meleg van, legalább jár a levegő, tulajdonuk meg nincsen, amit el lehetne lopni, így minek az ajtó, minek azt zárni?  Pucér kölykök játszanak az utcán, természetesen akad szemét is körülöttük, és akkor bemegyünk az egyik ilyen családi fészekbe. Esküszöm, szégyellem magam. Kellemetlen érzés kerít hatalmába, mert mi rendesen fel vagyunk öltözve, van cipőnk, szép ruhánk, napszemüvegünk, táskánk, mindenünk van, nem is rossz minőségben. Nekik pedig semmijük sincsen, mégis ők azok, akik megosztják velünk az ételüket, az otthonukat, a kedvességüket. Nyolcan ülnek körbe egy lavórt, ami a tál lenne, de jobban hasonlít azokhoz a régi zománc mosdótálakhoz, mint étkezés céljára használt tárgyhoz. Sebaj, ennivaló van benne. Illedelmesen köszönünk, majd a háziúr hoz egy kancsó vizet, amiből önt egy kicsit a kezünkre, hiszen kezet mosni étkezés előtt itt is kell. Megtörülközünk a közös és egyetlen rongyban, amivel a kézmosás higiéniája máris tovaszáll, mert az a rongy valószínűleg életében nem látott még mosószert, olyan szutykos volt. A szenegáliak többnyire közös tányérból kézzel esznek. Körbeülnek egy étellel teli nagy tálat, úgy falatoznak. Mindenki mosolyog és mi valóban megtiszteltetésnek vesszük, hogy közöttük lehetünk, hogy velük ebédelhetünk. Nem csupán azért érezzük jól magunkat, mert ez kuriózum számunkra, hanem valami békés, meghitt nyugodtság van itt a levegőben. Olyan szerények, csendesek, kedvesek, árad belőlük a végtelen egyszerűség, ami most egy cseppet sem bosszantó, inkább végtelen megnyugvást keltő. Az eleség nem más, mint a híres szenegáli egytálétel: thiéboudienne, azaz erősen fűszerezett, marinált hal egybefőzve rizzsel és zöldségekkel (sárgarépa, édeskrumpli, padlizsán), nyakon öntve paradicsomszósszal. Jobb kezünk első három ujjával illik enni, nagyon fontos, hogy mindig mindent csak a jobbal, mert a bal kezet tisztátalan dolgokra használják. Itt nincsenWC-papír, így bal kéz a tányérnál valóban nem éppen étvágygerjesztő látvány. Mint ahogyan az sem, ahogyan a háziúr megkezdi az étkezést. Először csak krákog, majd olyat köhög és tüsszent a jobb kezébe, hogy csak az nem veszi észre a belőle kijövőt, aki nem akarja. Aztán pedig könnyed eleganciával ugyanazzal a kézzel belenyúl a közös vájlingba, és nesze neked, jó étvágyat! Nos, van az a pillanat, amikor az ember valóban éhes, ugyanis ha pontos akarok lenni, akkor éppen a 25 és fél órája nem ettünk. Szóval szarok rá, felőlem már belenyúlhat bal kézzel is, de éhes vagyok. Úgy tömjük magunkat, mint akik még soha nem ettek. Nagyon örülnek is a háziak, hogy ennyire ízlik a specialitásuk. Egyébként tényleg nagyon ízletes, persze, ahogyan kezdünk jóllakni, egyre inkább látjuk, hogy mennyire gusztustalan és koszos minden, de éhes gyomor mindent bevesz. A főétel után természetesen itt is van desszert, ami többnyire gyümölcs, így kapunk finom friss, érett mangót. Helyi viszonylatban a szenegáli konyha a legváltozatosabbak közé tartozik Afrikában. Bár konyhaművészetére gyakorol némi befolyást a francia és a portugál konyha, ugyanúgy, mint  a helyi kisebbségek (volof) szokásai, de inkább meghatározó a tény, hogy az Atlanti-óceánnal való szomszédossága miatt nagyon sok halat fogyasztanak. A hal mellett előfordul az asztalon csirke, bárány, borsó, tojás, sok zöldség, de muzulmán mivoltukhoz híven egyáltalán nem esznek disznóhúst. A húsokat általában fűszerekkel, gyógynövényekkel együtt főzik vagy párolják , kicsit ragu állagúra, majd Marokkóból átvett kuszkusz-szal, rizzsel, édes burgonyával vagy kenyérrel tálalják. Nevezetes szenegáli étel a Yassa, vagy nevezhetjük étkezési módnak is. A húst (csirke, bárány vagy hal) hagymás, zöld citromból készült mártásban pácolják, kisütik (a hagymát is) és az előbb említett köretekkel tálalják. Ilyen étel még a Maafe, csak ezt paradicsom és mogyoróvaj szószban készítik. Az édességek cukorban nagyon gazdagok, mint az arab sütik. Szuper vicces, de létezik kuszkusz puding.Persze nem értem, miért tartom viccesnek, hiszen nálunk is készül torta kölesből.

 

Ebéd után szolgálják fel a teát vagy kávét, amit visszautasítani nem illik, így teát kérünk. A teakészítés komoly és időigényes művelet, volof nyelven attaya-nak hívják. Kínai zöld tea leveleket tesznek a teáskannába, kevés vízzel és mentalevelekkel. Egy faszénnel teli vaskályha jellegű tákolmányon felforralják, majd ha készen van, akkor megfelelő magasságból (12 inch, ami közel 30 cm) kiöntenek egy keveset egy pohárba majd vissza a kannába, ismét vissza a pohárba. Később a pohárból – ugyancsak megfelelő magasságból átöntik egy másik pohárba, majd oda-vissza, így a magasról öntögetés következtében egyre habosabb lesz a tea. Minél habosabb, annál jobb a készítmény. A teát nagyon édesen isszák, nyilván így magasabb a kalóriatartalma, ami ezekben az országokban igen fontos. Az ebéd igazi kuriózum volt, pláne a tea szertartással a végén, egy kicsit olyan fertőtlenítő hatást gyakorolt a gyomrunkra. Igyekszünk magunkat összeszedni, és láss csodát, Viktor elővesz egy tíz eurós bankjegyet, mert nyilván helyi pénzt még mindig nem váltottunk, és azt mondja a férfi, hogy köszöni, nem fogadja el, nem a pénzünkért hívott meg minket. Nyilván az állunkat keresgéltük a homokban, Viktor mégis letette a pénzt az asztalra, úgy távoztunk.

 

Teli hassal még nehezebb a szervezkedés, mert ugyebár valahogyan ki kell jutnunk a tengerpartra CapSkirring-be. Mivel elég feltűnőek vagyunk így kifakultan, hamar jönnek a lelkes próbálkozók, hogy segítsenek, vagy mondjuk csak úgy szolgálatot tegyenek a pénzünkért. Nincs ebben semmi kivetnivaló, tulajdonképpen az egész világon ez történik, csupán itt kevésbé bújtatott a szándék és a cél. Találunk egy bozót-taxit, ahol az 5. és 6. utas vagyunk, kvázi talán nem kell sokat várni a hiányzó egy főre, de még az is megeshet, hogy ennyi utassal is elindul az autó. CapSkiiring az Atlanti-óceán partján fekvő hosszú partszakasszal ellátott kicsi városka itt, Dél-Szenegálban, Ziguinchortól mindössze 68 km-re. Tényleg hamar elindulunk, így 2,5 óra múlva már állhatunk a hatalmas óceán partján. Néha nagyon fárasztó utazni. Hiszen mindent magunknak kell szervezni, intézni, úgy, hogy egy teljesen más világban, kultúrában vagyunk, ahol sajnos a helyi nyelvet sem beszéljük. Kietlen tájakon járunk, fogalmunk sincs néha arról, hogy este hol hajtjuk – jó esetben – párnára fejünket, hol eszünk – ha eszünk – kivel és hogyan utazunk. Mégis valahogyan ez a sok bizonytalanság, kihívás és kaland a sója-borsa a hátizsákos utazásnak, nem beszélve arról a szabadságról, kötetlenségről és legfőképpen a milliónyi érdekes, csodaszép és lenyűgöző látványról, ami nap mint nap szemünket kápráztatja.

 

 

 

 

Kibérelünk egy pici nádfedeles kunyhót a tengerparton, néhány napig ez lesz az otthonunk. Felettébb hangulatos építmény, és körülöttünk csak part, homok és a kék óceán. A berendezés egyszerű, egy öreg régi szekrény a szoba sarkában és egy kétszemélyes baldachinos ágy áll a szoba közepén. Viszont vannak lakóink. Az ágybetét alatt néhány bogár talált otthonra, ugyanis az ágy alja nem rácsos, hanem egy faros lemez féle, rajta egy adag homok és a homokban a bogarak. Először elhatározzuk, hogy valahogyan kibányásszuk az állatokat a homokból, de annyi van belőlük, hiába viszünk ki néhányat a partra, újra és újra megjelennek a családtagok. A velük való együttélés elfogadása mellett egyetlen dologban bízunk, hogy eléggé jól érzik magukat ott a homokban és a sötét beálltával nem lesz úrrá rajtuk sem valami vadászösztön és némi kíváncsiság, ami kimászásra késztetné őket. Persze, hogyan is másznának ki, hiszen a betét is nehéz, mi pedig együtt több, mint száz kilóval fogjuk azt nyomni, így csupán csak az átrágással juthatnának ki, arra pedig azért befizetek, hogy egy ízeltlábú kirágja magát egy ágybetéten át, hogy befigyelhessen közöttünk az ágyban.

 

 

 

 

Sötétedés előtt éppen ideje, hogy régóta dédelgetett vágyam, és tulajdonképpen részben amiért ide jöttünk, valóra váljék. Elutazásunk előtt, amikor Andorral beszélgettem potenciális szenegáli programokról, mondta, hogyha annyira nagyon szeretek futni, akkor a világ összes kincséért ki ne hagyjam, hogy dél-Szenegálban a közel 50 km hosszú partszakaszon fussak, pláne a nap érkezésének, vagy távozásának időpontjában.

 

A futás az életemben nem régi, de annál hatalmasabb szerelem. Meglehetősen lusta lány voltam korábban. Tiniként még arra is képes voltam, hogy megírtam mások házi feladatát, csak mentsenek ki valahogyan a tesi tanár előtt, miért nem vagyok újfent jelen. Emlékszem, sírni tudtam volna, amikor tornaóra következett, a világból kifutottam volna, csak ne kelljen átöltözni és mozogni. Harmadikos gimnazista voltam, amikor egy nap alatt be kellett pótolnom az egész évben tanított összes tornagyakorlatot, egyéb esetben megbuktattak volna. Mivel testnevelésből nincsen – legalábbis akkor még nem volt – pótvizsga, egyértelműen évet kellett volna ismételem. Kitűnő tanuló lévén elég hülyén nézett volna ki az ellenőrzőmben: 5, 5, 5, 5, Testnevelés 1. Persze a végeredmény – egy teljes kegyetlen mindent bepótló tornanap után – sem lett sokkal fényesebb: 5, 5, 5, 5, 2. Igen, kettest kaptam tornából, de legalább nem kellett évet ismételnem. Aztán 29 évesen, amikor már az első emeletre való felmenetel után úgy lihegtem, mintha egy maratont futottam volna le 3 óra szintidőn belül, akkor elhatároztam, ez így nem mehet tovább. 3 hónapja elkezdtem futni, és nagyon imádom. Ezért is határoztam el, hogy életem első félmaratonját valami egészen szenzációs helyen futom le.  A hely adott, hiszen 50km-es útszakaszba éppen bele is fér az 21 km. Mivel a parton semmi sem jelzi, hogy hol is lenne a fordító, így az átlagos futási sebességem függvényében futok 1 órát az egyik irányba, majd 1 órát vissza, és akkor ez lesz a „21 + valamennyi” félmaraton futószám. Elindulok, de a látvány egy pillanatra megállít. Hát, ez valami fantasztikus, ahogyan a nap sugarai égi játékot játszanak az óceán végeláthatatlan felületén.

 

– Várj, én is megyek veled – kiált Viktor, aki hirtelen a nyomomban terem.

– Nem is szoktál hosszú távot futni. Fogod bírni?

– Ha nem majd visszafordulok, vagy gyalogolok.

– Rendben – miért is ne.

– És ne csinálj ügyet belőlem, nyugodtan fuss a tempódban, hiszen ez most fontos neked.

– Ez kedves tőled.

 

Néhány perc múlva valóban nő a távolság közöttünk, hiszen a látvány, a hangulat, a tény, hogy itt futhatok Szenegál tengerpartján akkora lendületet ad, száguldásra ösztönöz, és csak futok és futok. Akik valaha is futottak, ismerik az érzést, hogy az első méterek, néha kilométerek valóban komoly akaraterőt igényelnek a folytatáshoz, pláne, ha az ember tudja, hogy milyen hosszú út áll előtte. Ilyenkor még cikáznak az ember fejében a gondolatok, hogy mi is történt, mi történhet, ki mit mondott… De ha túljutunk ezen a szakaszon, valahogyan egyik percről a másikra eltűnnek a gondolatok, és ott csak mi maradunk, a puszta lényünk csupa nagy befogadó szívvel és lélekkel, együtt a természettel. Boldogság jár át, szinte megszűnik a környező világ, már nincsenek zajok, felesleges hangok, és én csak szaladok. Az állapot, amelybe ilyenkor kerülök, valami egészen tökéletes. Tökéletes a levegővétel, a tempó, a hangulat, a helyszín, az összhang a tájjal és a körbeölelő világgal. Akár ki is tudnék futni belőle. Az ember ilyenkor szárnyakat kap, úgy érzi nincsen akadály, nincsenek korlátok, mert korlát eddig talán én magam voltam. De most magabiztos, határozott és megállíthatatlan vagyok, mert tudom, hogy mosolygok, lendítek a szárnyaimon és hamar kezemben tartom akár az egész világot.

 

Nyilván a mozgás következtében felszabaduló boldogsághormonok is szerepet játszanak hatalmas jókedvünknek és tökéletesség érzésünknek, és ha valaki ezt még nem próbálta, hát, ne hagyja ki, mert az élmény minden fáradtságot és kínlódást megér.

 

El is telik 60 perc, érzéseim szerint már közel a guineai határ, így visszafordulok. A nap ekkor veszi fel bíbor köntösét, csillantja az óceánra utolsó fényét. Majd a horizont, mint tükör, a lenyugvó Napból most kettőt üdvözöl. Már csak a fele, csak a negyede, csak egy karéj, csak egy pont látszik, és a Nap eltűnik. Máshol kezdi új életét, átengedve a sötét éjnek helyét.  Jegyzem meg, úgy tűnik, tényleg teljes lelki nyugalom lett úrrá rajtam.

 

 

 

 

A nap távozását követően meglepően valóban hamar besötétedik. Ekkor meglátom Viktort szembefutni velem, aki elmondása szerint teljesen jól van, csupán vágyna egy jó nagy úszásra, lubickolásra az óceánban. Óva intem, hogy sötét van, vigyázzon magára nagyon, és igyekezzen minél hamarább ő is visszafordulni. Futok tovább és nagyjából a századik percemnél járok, amikor szörnyen elkezd fájni a lábam, és némi koordinációs zavaraim is fellépnek, hiszen vak sötét van. Az utolsó 5 km-em botrányos. Semmit nem látok, csupán az óceán morajlik mellettem, se egy csillag az égen, se a hold, ami világítana, csak futok előre, és remélem, hogy nem gázolok neki valami parton felejtett tárgynak, és vágódom homlok egyenest pofával a homoknak, vagy akár egy jó nagy kődarabnak. Várom, hogy hamarosan elérem a kisvárost, amelynek házaiból valami fény szűrődik le a partra.,Ez hamarosan így is lesz. A fene, minden ház olyan egyforma így a sötétben, és minden feljáró, mintha ikertestvére lenne a másiknak. Szerencsémre megjegyeztem, hogy a mi feljárónkkal szemben van egy roncs hajó, így hazaértem. Megállok a sötét óceán előtt és végtelen boldogság kerít hatalmába, mert amit akartam, megcsináltam. Sikerült! Életem első félmaratonját lefutottam Szenegálban, a guineai határ és CapSkirring közötti szakaszon, az óceán partján, naplementében, rohangáló rákok között…hát kell még ennél több? Igen, egy pohár víz, mert majd szomjan halok. Felmegyek a kiskunyhónkba – szerencsére az állatok tudják a helyüket, és ott is maradtak – magamhoz veszek két palack vizet és visszamegyek a partra, hogy várjam Viktort. Nem tudom, milyen jármódban közeledik, de egy óra múlva még nincsen sehol. Gondolom, elpancsolta az időt, kimerítette a tartalékait, aztán gyalogol visszafelé, ami azt jelenti, akár eltarthat még további 2-3 órába is, amíg visszaér. Aggódom. Lehet valami baja esett. Miért hagytam, hogy fusson, amikor tudtam, hogy nem fogja bírni. Persze felnőtt férni, és ha ő azt gondolta magáról, hogy belevág, akkor nem szólhatok bele. Tanácsot adhatok, de meg nem tilthatok neki semmit.  Aztán elhessegettem a remélhetőleg felesleges gondolatokat és aggodalmakat, bízom benne, hogy ha én hazataláltam, ő is hamarosan haza fog. Felmegyek, olvasok, rendbe teszem a holmiainkat, el is telik az a 3 óra, de Viktor még mindig sehol. Egyre idegesebb vagyok. Mi van ha belefulladt a tengerbe? Izzadtan, felhevülten, rohant bele a hideg vízbe, begörcsölt, és hirtelen leállt a szíve, infarktust kapott. Hogy én milyen barom vagyok, még jó, hogy nem az jut az eszembe, hogy megölték a feketék, miközben hazafelé sétált. Tulajdonképpen ez is lehet. De, lehet eltévedt, és most valamelyik másik faluban kóvályog, és ott ölik meg. Nem, szerintem belefulladt a tengerbe.

 

Annyira fáradt vagyok, hogy ahogyan fekszem az ágyon, és keringenek a gondolataim, hiába vagyok feszült és ideges, már az ágybetét alatt lévő bogarakkal sem törődöm, hirtelen álomba zuhanok. De vajon mi történik drága egyetlen útitársammal? 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

About the Author

3 Comments:

  1. Névtelen
    január 17, 2018

    Szia Ica olvastam a kalandos útról nagyon szép de nagyon veszélyes is. Vigyázz nagyon magadra és Édesanyádra. Mert ha bár mi lesz veled ő belepusztul. Üdvözlettel András.

  2. ErickVed
    január 19, 2018

    Привет и пока!

  3. ADaxidatty
    január 22, 2018

    By dealing together, the two of you can address problems of self-esteem and mutual trust. He is content, as well as the the complete opposite of our thoughts final years has in store for us.
    http://www.generiqueviagrafr.fr/prix-viagra-au-maroc-dh

Leave a Comment!

Az email címet nem tesszük közzé.